Az istenek és ördögök az emberi jellemek után készülnek. Mi formáljuk őket a saját karaktereinkké, hogy bennük lássunk rá a rémségeinkre – mert ezeket magunkban felfedezni többnyire kényelmetlen.
Most, hogy a Pokolban az ördögök felépítették a parlamentjüket, és megkezdték a nagy tanácskozást, amelyen majd határoznak a bosszú módjáról, amit a mennybéli vereségükért vesznek, a legfőbbek közülük (ezek archaikus istenségek voltak), sorra beszédet mondanak, és javaslatot tesznek az általuk helyesnek vélt stratégiára. Mi sorban meghallgatjuk őket, és emberi jellemeket, néha történelmi vagy irodalmi karaktereket ismerünk fel bennük. A Sátán nyitóbeszéde után Moloch jelentkezik elsőnek:
(…) Moloc, Scepter'd King 2, 43
Stood up, the strongest and the fiercest Spirit 44
That fought in Heav'n; now fiercer by despair: 45
His trust was with th' Eternal to be deem'd 46
Equal in strength, and rather then be less 47
Care'd not to be at all; with that care lost 48
Went all his fear: of God, or Hell, or worse 49
He reck’d not, (…)
(…) Moloch, a jogaros király 43
állt fel: a legvadabb, a legerősebb 44
szellem, aki harcolt a Mennyben, és most 45
még vadabb volt a kétségbeeséstől. 45
Abban bízott, hogy az ő erejét 46
majd egyenlőnek vélik Istenével, 47
rá se rántott, lesz-e egyáltalán, 48
csak ő ennél kevesebb ne legyen; 47
és ezzel az összes félelme elszállt: 49
az Isten, a Pokol, vagy ami még 49
rosszabb, az vállrándítás volt neki. 50
Tehát Moloch nem törődött vele, hogy létező marad-e vagy megsemmisül, mert a harc ennél fontosabb volt a számára. Elhiggyük ezt? Vállaljuk a megsemmisülést egy elméletért, egy absztrakcióért, hívjuk azt akár bosszúnak? Hiszen mi értelme a bosszúnak, ha magunk is belehalunk? Nos, igen, van ilyen, és az emberek között van ilyen: halálba mentek a keresztény vértanúk Jézus nevével, a dzsihadisták Allah nevével, a kommunisták a vörös zászlóval, a fasiszták a horogkereszttel, a 19. század józan polgárai párbajpisztolyokkal egy szó miatt, amit sértésnek nyilvánítottak, és így mennek a halálba fiatalok, ha hatalomvágyó öreg emberek a hazára hivatkozva besoroztatják őket; továbbá bokszolók, futballisták, hegymászók és futók a dicsőségért.
Az író és lexikográfus Samuel Johnson portréja 1787-ből; forrás itt. Johnson így fogalmazott a The Patriot (1774) című iratában: „A hazafiság a gazember végső mentsvára.” Természetesen a hatalmi céljaiért manipuláló politikusra gondolt.
Azt gondolnánk, a hazafias vagy a vallási önfeláldozás nem azonos kategória a sportgyőzelemmel, a bosszúval, vagy a fasiszta eszmével. A mélyben itt egyetlen emberi sajátosságról van szó, amely mindannyiunkat összeköt, és amely hajdan képessé tett bennünket arra, hogy nagy tömegben megszerveződjünk, így kiszorítsuk a bolygó többi élőlényét:
Tudunk hinni nem létező dolgokban. Ez adott közös mítoszokat, hiteket a birodalmak, nemzetek, vallások, intézmények létrejöttéhez, fogalmi gondolkodást a tudományokhoz és a technológiai innovációhoz, a tervezéshez, és fantáziát a művészetekhez. Persze ezekbe még nem kellene belehalnunk. A halálos programhoz további töltés is szükséges – amit már a civilizáció termel ki. Ez a stresszelő nevelés.
A kiskorban belénk írt traumák tehetik olyan fertelmessé a felnőtt létet, hogy az elviseléséhez narkotikumok kellenek – kémiai szerek, pénz, hatalom, háború, illetve általában mindezek együtt. A harcias uralkodókról és vezérekről tudjuk, hogy gyerekkorukban verték és / vagy folyamatosan megalázták, lelki stressz alatt tartották őket. A fájdalmuk és gyűlöletük hordozásához nem elég saját személyiségük, abban keresnek enyhülést, ha a belső harcukat kiterjesztik a közösségükre, az országukra, más országokra úgy, hogy a végén ők maguk is belepusztuljanak. Persze ilyen programmal nem lehet választást nyerni, ehhez egy elvont eszme kell, amit a nép elhisz: haza, Isten, nemzet, történelmi juss, ilyesmik – ezekbe már szívesen belehalunk, ha kiskorunktól azt halljuk, hogy így illik.
Jelenet A Pál utcai fiúk című filmből; forrás itt. Molnár Ferenc regényében a gyerekcsapatok nem osztoznak a grundon, hanem harcolnak érte: Nemecsek belehal.
Stanley Kubrick Dr. Strangelove című hátborzongató szatírájában (1964) egy amerikai légibázis parancsnoka elindítja a bombázókat a Szovjetunió felé – ezzel nukleáris háborút robbant ki. Természetesen a tisztaság, a haza, a család és Isten nevében. Józan ésszel ő is beláthatná, hogy az ilyesminek semmi értelme, ha belepusztul a világ, de a súlyosan traumatizált személyiséget nem a józanság irányítja, hanem a trauma.
Ripper bázisparancsnok a Strangelove című filmből, 1964, forrás itt.
Ennek a személyiségtípusnak a reprezentánsa az Elveszett Paradicsom második énekében Moloch. Kardcsörtető beszédét egy olyan tömör megállapítással zárja, amelynek a szellemisége gyakran egész nemzetek mozgatója, és amelyért felrobbanunk, elvérzünk, elégünk, megfagyunk, megrokkanunk, megözvegyülünk, árvák maradunk valami szent célért egy győztes nélküli szent háborúban.
Which if not Victory is yet Revenge. 2, 105
És ez, ha nem is győzelem, de bosszú. 2, 105
Négyzetes kép a cikk elején és a Facebookon: Robert Capa A milicista halála című fotójának részletei (1936), forrás itt.
A blog koncepciója itt olvasható.
Horváth Viktor