A hetedik ének elején Ádám olyat mond, ami magában hordozza az eposz alapkérdését – és ami évszázadok óta teológiai alapkérdés. Ez a szabad akarat és / vagy az eleve elrendelés ügye.
Előzmény: Rafael arkangyal leszáll a Mennyből Ádámhoz és Évához, hogy figyelmeztesse őket a közelgő veszélyre. Elmeséli nekik az angyalok lázadását, a mennybéli háborút, és hogy a Sátán most az embereken akar bosszút állni; erre Ádám ezt mondja Rafaelnek:
Great things, and full of wonder in our eares, 70
Farr differing from this World, thou hast reveal'd 71
Divine interpreter, by favour sent 72
Down from the Empyrean to forewarne 73
Us timely of what might else have bin our loss, 74
Unknown, which human knowledg could not reach: 75
Nagy, a számunkra csodákkal teli, 70
a világunktól nagyon elütő 71
eseményeket tártál fel előttünk, 71
isteni tolmács. Az Empyreum 72
pártfogón küldött Téged, még időben, 72
a figyelmeztetéssel arra, hogy 73
másként mit veszíthettünk volna el 74
megismeretlenül; amit nem ér fel 74
az emberi tudás.
Másképpen mondva: azért küldtek téged, hogy figyelmeztess minket arra, amit a figyelmeztetésed nélkül elveszíthetnénk; ez a dolog számunkra ismeretlen, és nem is érheti fel az emberi ész.
Miért mondja ezt? Hiszen amit az engedetlenséggel elveszítene, az nem más, mint amiben éppen benne ül: a Paradicsomkert, az örök élet, örök fiatalság, egészség, bőség, boldogság, ártatlanság. Ez az ő számára éppen hogy ismerős, és éppen hogy felérheti az eszével. Gondoljuk mi. Viszont Ádám éppen azért nem értheti, mert benne van, mást nem ismer, nincs viszonyítási alapja, tehát most kilép a maga aktuális valóságából, és Milton korának nézőpontját veszi fel, így a már bűnbe esett ember lehetőségei szerint gondolkodik. Eszerint a jót akkor ismerem meg, ha a jót elveszítettem, illetve a rossz által eszmélek rá arra, ami a jó, amit elveszítettem. A Paradicsomkertből kiűzött ember számára valóban ismeretlen az öröklét, az örök ifjúság, az ártatlanság, a boldogság, illetve csak elméletben léteznek ezek a dolgok.
Ádám itt kivonta magát Milton kontrollja alól – ezt nyilván Milton is tudja, sőt engedi, mert csak így tudja az emberpárt és a történetét elvezetni az engedetlenségig. Hogyan működhet a döntés és a szabad akarat, ha nem tudjuk, miben döntünk?
A Paradicsomban nincs idő, tehát nem működik az ok-okozatiság. Még. Így nem csoda, ha az emberek fellázadtak. Mi mást várhatunk, ha a lázadás csak a lázadás utáni eszünkkel elkerülhető.
William Blake: Az ártatlanság és a tapasztalás dalai című könyvének fedőlapja (1794)
Az ártatlanság állapotának elrendeltsége vagy szabadsága ahhoz hasonló, ahogy a sci-fi írók – és egyre inkább a kozmológusok is – képzelik a világot: végtelen sok valóság fut a pillanatnyi döntéseinkkel pillanatonként szintetizálódó variációk végtelenségével. Az Univerzum (vö: Isten) azokat a vonalakat is látja, amelyek számunkra nem valósulnak meg – és ezek között nyilván ott van a történelem előtti ártatlanságban (vö:Paradicsomban) maradt ember is.
A szabad akarat és az eleve elrendeltség fogalmai, ezek a kifejezések, ezek a nyelvi formációk csak a bukott állapotban jöhetnek létre – tehát a tudat és a fogalmi gondolkodás létrejötte után.
Amikor még nincs idő, nincs történet és nincs ok-okozatiság, tehát az ember lázadása előtt – és főként a Sátán lázadása előtt – nem létezik a szabad akarat és az elrendeltség. Hiába beszélnek ezekről a dolgokról akármit az angyalok meg az ördögök, ezt csak Milton adja a szájukba, hogy mi valamit értsünk. Ádám utalásai a tudásra pedig a lázadását jelzik – az ártatlanságban.
Kép a cikk elején: Rafael arkangyal elmondja az emberpárnak a mennybéli lázadást, és figyelmezteti őket a Sátán tervére – Gustave Doré illusztrációja az Elveszett Paradicsom 1885-ös kiadásához
Kép a Facebookon: William Blake: Az ártatlanság és a tapasztalás dalai című könyvének fedőlapja – részlet (1794)
A versfordítás egyelőre munkaverzió.
Horváth Viktor